Ma megjártam a szülőszobát. Bementem egyben, majd kis idő múlva távoztam is. Egyben.

Az úgy volt, hogy ma már tuti itthon volt G, tehát aktívabbra fogtuk a napot, elmentünk anyámékkal sétálni egy nagyot az arborétumba (itt csatlakozott eb is), húzódott a hasam meg minden, de ami a rossz volt, hogy nem igazán éreztem a gyereket. Délelőtt 10 körül volt egy kis mocorgás, aztán egy óra múlva megint, de annyira halványan és bizonytalanul, hogy utána délután azon kaptam magam hogy már megint figyelek befelé, de semmi. Semmit nem érzek. Aztán este már anyám is rákérdezett hogy érzem? Nem éreztem, hiába böködtem a hasam erőteljesebben is. Úgyhogy kicsit ráparáztam (kellett nekem "öt nappal a születése előtt meghalt a baba a hasban" sztorikat olvasgatnom...), meg ugye tesómnál is ez volt hogy elbagatellizáltuk hogy "ááá, biztos csak már nincs helye, azért nem mozog", aztán pedig azért nem mozgott szegény Berci mert épp a halálán volt, úgyhogy engedtem a nyomásnak, felhívtam G-t, ő meg a szülőszobát, hogy menjek be, megnézik CTG-n.

Eb bepakolt a kocsiba, bevitt a kórházba, még kicsit kesernyésen mosolyogtunk is azon hogy milyen kár hogy az igazi Eksön-kor majd nem biztos hogy be tud vinni, pedig milyen jó lenne ha ő lenne mellettem. Megmásztam a szülőszobát - Mount Everest kutyafasza a negyedik emelethez képest így vemhesen -, majd kicsit lámpalázasan megnyomtam A Csengőt. A "Szülünk, Bakker!" csengőt. 

Nagyon fura volt ilyen kvázi-élesben becsöngetni, de nyílt is az ajtó, és mikor mondtam hogy "G doki küldött", már tessékeltek is be a szülőszobába, ahol csend volt és megnyugtató félhomály, majd ágyra lefekvés, CTG tappancsok a hasamra, és rögtön felhangzott a megnyugtatóan gyorsan doboló kis szív hangja, úgyhogy kövek első része le is esett a szívemről. 

Egyébként ma kellett volna szülni, mert más szülő nő nem volt, úgyhogy körülöttem vagy öten ugráltak hogy "elég kényelmes az ágy?", meg mosolygás, meg rámnézés öt percenként hogy minden rendben van-e. Már vártam hogy mikor rázza fel valaki a párnát a fejem alatt, vagy hoz be egy nagy adag jégbehűtött Mojito-t... Aztán letelt a fél óra, bejött az ügyeletes főorvos (meg három nővér/szülésznő), megvizslatták a papirom, vállonveregettek engem, meg a gyereket, tökéletes a szívhang, fájásom nincs, mehetek is, majd jöjjek máskor.

Kicsit mentegetőztem azért a vérnyomásmérés alatt, hogy "bocsánat, de betojtam hogy nem érzem, meg hát első terhesség, igazából azt se tudom hogy mit kéne érezzek, vagy nem érezzek", de kedvesen leszereltek hogy "inkább ötször jöjjön be hiába mint egyszer sem, amikor kellett volna".

Hát így esett meg, hogy felöltöztem, aztán szépen, egyben, kisétáltam a szülészetről,  majd hazamentünk.

Jó kis főpróba volt, izgalmas volt a Tett Helyszínén lenni egy kicsit, szokni a világot jelentő deszkákat.

Az milyen, hogy az ember lánya épp egyedül van az anyjáékkal, messze, nyakig érzelmei tengerében, mert életet világra hozni az nagyobb misztérium mint maga a halál, és akkor a férj, a másik fél, meg félrelép? Kicsit idézőjeles, kicsit túlzás talán így fogalmazni, de pont ennyire fáj. Nem is egyszer, és még csak nem is érti hogy miért fojtogat a sírás.

Kicsit sunyin, kicsit alattomban, hogy éppen egy újabb bizalom pattanjon le a mázból.

Ma betöltöttem a 38. hetet, kezdem a 39.-et, már csak 14 nap van hátra.

A gyerek statisztikailag 3100gramm és 47centi.

Ma aludtam itthon utoljára, este leköltözöm anyámékhoz a kórház közelébe. Most már nem tűnik olyan jó ötletnek mint az elején... nagyon befelé fordulós, pakolászós, várakozós volt itthon, és mindez borul amint hazakerültem. G dokim szombat este érkezik vissza, úgyhogy vasárnaptól lépcsőzők, emelgetek, meg minden csak hogy jöjjön már ki, mert megrémültem a gondolattól hogy mi van ha mondjuk a 41. hét végéig vár a kisasszony. Az hááárom hét lenne még! Annyit most így nem érzem hogy elviselnék saját ágy, saját tévé, saját szoba, saját eb nélkül...

Vagy fogalmazzak inkább úgy hogy anyámmal?

Így olyan végletes lett minden, hogy ez a mai nap az utolsó amikor itt alszom ameddig akarok, otthon a nappaliban nem hiszem hogy túl esélyes lenne, az átjáróház. A külön szoba esélytelen, mert ahhoz a padlástérbe kéne felmenni, aminek túl meredek a lépcsője, és oda nem engednek már fel. Mindegy, túlparázom. Túlélem. Legalább net van.

Gyerek még mindig köszöni szépen jól van, jobb oldali bordáimnál tiszta lila lenne a bőröm ha ennyit rugdaltak volna kívülről mint ő belülről. Még úgy érzem mindig nagyon magasan van.

Naszóval, adott volt apám bölcsője, amiben jó ötvenegypár éve még őt ringatták, és idáig elfeledve feküdt hol pincében, hol padláson. 

Mikor megtalálták apámék a sok kacat között amikor meghalt az apai nagyanyám, akkor erre az egyre tartottam igényt, és idáig úgy volt hogy majd rendbehozatom egy asztalossal, de aztán a vidéki asztalos bemondta az unalmast, így pestre hoztuk, itt meg eb vérszemet kapott, és ő csinálta meg a teljes felújítást egyes egyedül, úgyhogy rém büszke vagyok rá. 

És így lett ebből:

(itt fejjel lefelé, már átmosva, és az alsó rész leszerelve)

...ez:

Teljesen le kellett mosni, aztán lapraszerelni hogy hordozható legyen, majd elvittük ebékhez is csiszolni egy sort, majd hozzánk is légfújózni. Összeszerelni - fa csapokkal! sehol sincs szögelve -, aztán kapott két réteg faglett-et, amiket persze visszacsiszolni újra, majd két rétegben jött rá a két szín, a kevertetett világoskék és a fehér. 

Az eredetinek sötétkék-világoskék színe volt, itt csak annyiban tértünk el hogy a sötétkék festés helyett jött a fehér.

Az oldalán a három lyuk pedig még a hátralévő melót mutatja: ahogy a felső képen (a középső lyukban) is látszik, ezekben ilyen faragott "horgok" voltak, a bölcső két oldalán, ezekkel lehetett rögzíteni a kisdedet a bölcsőben (azaz lekötözni) hogy ne gurigáljon az egyik oldalából a másikba, hanem csak ringatódjon... Kitalálták ezt a szerkezetet eleink jól. Szmájli.

nem történik semmi. Két posztot is akartam már írni, de lusta vagyok a képeket méretre szabni. Na majd később...

Épp ma reggel kezdtem bele a Stargate Atlantis Season 5-be, mert kissé - egy egész évadnyit - lemaradtam, erre mivel kezdődik az egész? Hogy minden órás Teyla, meg vajúdik, meg - épp az imént - megszült...

persze ez az a fajta mozi-szülés, amikor a ziháló nő csak ilyesmiket mond: "annyi a dolgod hogy elkapd a babát". Hjapersze, majd én is ha bemegyek a kórházba, akkor majd annyi történik csak hogy a felkészült doktorok egy lepkehálót tartanak a fenekem alá...