ma hugom apáméknál kért menekültstátuszt, mert annyira szarul volt, hogy inkább hazavitette magát, én meg tesómnál (a nagyobbik húgom), mert jöttek strangszétbaszni. Alattunk állítólag beázott a szerelőszint, úgyhogy ma négy órára elzárták a vizet ÉS a szennyvizes cuccokat se lehetett használni, és ugye ráadásul a mi lakásunkban kellett szerelni is, úgyhogy ezt nem vállaltam, inkább hónom alá csaptam Zs-t és menekülőre fogtam.

Érdemleges nem történt: Zs kialvatlan volt, mert se a délelőtti, se a délutáni alvása nem lett elegendő hosszú (két-két óra helyett, bő fél-fél óra), Berci is nyafogós, úgyhogy a várt "jólelvannak a gyerekek" helyett kánon nyavajgás ment.

Ellenben én rászakadtam a Facebook-os farmville-re, és most állítom be épp a gazdaságom kissé önellátóbbra, hogy ne történhessen meg az ami tegnap előtt este (első játékos este), hogy hajnal fél kettőig fentmaradtam csak hogy bevárjam hogy beérik a málna, nehogy tönkremenjen. ehhehh, nem vagyok normális.

Eb meg vett egy ilyet. Kariaji tőlem, tőle, zsófitól.

írtam le ezt, mert ezt nem szokás. mert úgy vagy szuper anya, ha nem nyíg a szád, ha mindig és minden pillanatban szakadatlan imádattal csüggsz a dededen, akkor is amikor ezredszer borítja ki a kukát, és pakolod vissza, stb.

egész egyszerűen nem hiszem el hogy végig lehet csinálni egy gyereknevelésesdit hullámvölgyek nélkül. aki ezt tagadja az vagy hazudik vagy festi magát. oké nem illik róla beszélni... mert miért is nem? szarok bele, ha akkor épp így éreztem, akkor leírom.

Zsófit imádom, legjobb dolog ami velem történhet, de mindenkinek kell látnia - aki esetleg valalmi rózsaszín buborékban élt volna idáig - hogy igenis vannak ilyen meltdown-ok, amikor az ember kirohanna a világból, és talán jobb is lenne, mert kifújná magát, elszámolna tízig, és normális emberként térne vissza.

--------

a történeti hűség kedvéért: miután letettem aludni kettőkor a kis Szörnyella De Frászt, négykor egy mintagyerek ébredt fel, aki miatt elszégyelltem magam hogy miket írtam, annyira kacagós és jókedvű meg kedves meg eljátszogatós. De úgyis csak a szép meg a jó dolgokat szoktam írni, lássa a kedves olvasó is az árnyoldalat néha.

kezdenem látni a kirakósjáték darabkáit. Az összeállítás még messze.

szóval nincsenek bejegyzések, mert eltört a  laptop kijelzője, és azon a pici csíkon csak a chrome működne, de az meg ugye nem szerkeszti a bejegyzést meg még, meg nos, teljesen rászakadtam a twitterre, hiszen úgysincs normális mennyiségű mondanivalóm.

most viszont hogy ma indulunk londonba, lehet hogy megfordul a helyzet, mert lesz normális asztali gép meg nem törött laptop is, úgyhogy próbálom behozni a lemaradást, de továbbra is a sűrűbb posztolás twitterre megy képekkel együtt.

dögmeleg, panel, vágyakozó ablakonkitekintgetés. aztán balatonra le, a más helytől a gyerek belső órája felborul, a "nyaralás" horrorba megy át (nem alszik), úgyhogy vissza,

most dögmeleg, panel és vágyakorzó ablakonkitekintgetés.

de legalább jól alszik a gyerek.

amikor úgy gondolom hogy nehéz nekem ez az új időbeosztás Zsófival, akkor arra a lányra gondolok, akinek van egy 2éves8hónapos gyereke, meg egy 1,5évese és egy 6 hetese. És rögtön látom hogy milyen sétagalopp a helyzetem.

amikor meg épp a tápszeres flaska felett pityeregnék, akkor meg arra, hogy apám mostohaanyja a háború alatt a két gyerekét _kekszes teán_ nevelte fel, mert nem volt teje.

Szóval az van hogy a világ legjobb és legegyszerűbb és legtökéletesebb dolga a szoptatás, hiszen kéznél van, pont olyan az összetétele mint ami a gyereknek kell, kényelmes, stb.

De mi van akkor ha valakinek ez nem megy? Ha csak a gond meg a baj?

A terhesség alatt a melleim duplájukra nőttek, és nagy naivan azthittem hogy ez így is marad, de a nagy fittyfenét, most hogy elvileg megjött a tej, sikerült még egy duplázást végrehajtaniuk, így most Lolo Ferrari utódjaként emlékez meg majd rólam a világ.

És hogy miért elvileg? Mert 

Leszakad az ember háta, mert ugye csak ülve tud szoptatni, és tegnap összeszámoltam, nettó 13 órát szoptattam... 13 óra görbe háttal ölbe hajolva...

Szóval pont egy hete ebben a pillanatban látta meg Zsófi a nagyvilágot, amikor kiszáguldott belőlem.

Őrület. 

Még mindig nem tudok napirendre térni az egész dolgon, se azon hogy vége a terhességnek, se azon hogy itt szuszog épp tejkómában mellettem ez a kis ziziszagú csodalény.

Sokat bőgök, ezért se tudok még semmit összeszedetten írni, mert csak rágondolok valamire és folyik a könnyem-taknyom. Igen, tudom, rakás hormon szórakozik velem, de akkor is döbbenet hogy mennyire nem tudom kontrollálni a sírást. 

Az egyik legfurább hogy ugyan maga a terhesség egyáltalán nem hiányzik, pedig ezt sok helyen olvastam, mégis maga az út, mint egy Camino, most hogy véget ért, rettenetesen nagy űrt hagyott maga után. Ahhoz tudnám hasonlítani (messziről, hunyorogva), mint amikor egy nagyon nagyon jó könyvet olvas az ember és véget ér. Komolyan, amikor mentem már felöltözve a kórházban körbe a nővérektől, dokiktól elköszönni, csak egy-két szót tudtam kipréselni, hogy ne előttük bőgjek egy kiadósat. Mint egy Spielberg film végfőcíménél...

Aztán meg ugye a bőgés azon amikor Zsófi a szemembe néz, vagy egyáltalán. Lélegzik.

Apropó lélegzés: eleinte tiltakoztam hogy tesóm odaadja a légzésfigyelőt, mondván mi a fenének, nos, az első - még légzésfigyelő nélküli - este után éveket öregedtem: állandóan felkeltem megnézni hogy vesz-e még egyáltalán levegőt. 

Olyan illékonynak tűnik, álomszerűnek, hogy ez hihetetlen hogy egyszer csak itt terem egy ilyen pici, törékeny csomag.

Szóval asszem innentől (nálam is) nyálblog.

Ezt illusztrálandó egy kép, amin épp a bölcsőben szuszog az eb-szemű én-szájú gyerek.

nem történik semmi. Két posztot is akartam már írni, de lusta vagyok a képeket méretre szabni. Na majd később...