Itthon szöszmötölök, leginkább fotelben ülve, vagy most a legújabb hogy a kanapén felpolcolt lábbal. Így viszont már laptopozni se nagyon tudok. Reggelente felkelek hétkor, amikor eb is, aztán persze visszaalszom, mert még megtehetem, meg mert randa idő van, meg mert későn feküdtem le, meg mert különben mi a frászt csinálnék én egész délelőtt? Így legalább átalszom.

Fantasztikus megoldás, mi?

Felhúzom a redőnyt, becsukom az ablakot, leülök szétnézni a neten, majd úgy egy óra múlva felöltözöm. Eszem valamit, régebben sósat, mostanában inkább a vajas kenyér baracklekvárral a menő, nem tudom miért, sosem voltam se édesszájú, se lekváros típus. Nem örülök ennek a tendenciának. Kiszórok egy kis magot* a két balkáni gerlének a balkonládámba. Tudom, nem szabad a galambokat etetni, de tavaly vettem észre hogy már csak ez az egy szürke galamb pár van csak itt közel s távol, a többi az a ronda színes agresszív fajta házigalamb, amiből tömegek élnek itt. Tavaly is szórtam ki nekik a ládába kevéske magot télen, tavasszal a szemközti fán fészkeltek és költöttek. Aztán egész nyáron a szarkákkal kellett vívniuk, úgyhogy nem is tudom hogy mi lett a fiókákkal, a lényeg hogy idén télen is csak ketten jöttek. 

*: van egy spéci cinke etetőm direkt cinke kajával az erkélyen, tavaly iszonyú sok széncinege meg kékcinke jött enni, idén enyhébb talán a tél, mert csak elvétve jönnek (most is hallom a nyitnikék-nyitnikék-et), úgyhogy az etetőjükből csenek magot ha már a célszemélyek úgysem eszik...

Pár éve az erkélyem falán lévő kaspóba egy feketerigó pár költözött, és az ott növő csüngő borostyánba építették a fészküket, költötték ki a négy világoskék pici tojást. Rákövetkező évben az egész rigócsalád a szemközti fán trillázott minden hajnalban, lehet hogy hálából, de akkor kicsit idegesen tikkelt a szemem. Szmájli. 

Érdekes hogy idén még csak nem is láttam erre feketerigót... vajon megunták? Vagy elüldözték őket?

Aztán meg még az van hogy a szemközti ház hatodik emeletén egy nőci néha kiáll az erkélyére, és elkezd az ég felé dobálni valamit. Erre jön egy-két sirály, asszem ezüst sirályok, és elkezdenek enni: ők sosem szállnak le, hanem ott köröznek, röptében elkapják amit dob a nő, közben már gondolom ismerik a többiek is hogy itt valószínű etetés van, mert egyre több jön, majd a végén már úgy legalább negyven sirály köröz körbe-körbe. Igazán impozáns látvány.

Ki mondta hogy nincs élet a panelban?

szombaton voltunk Bánkon, korcsolyázókat nézni és havat taposni. Majd Nőtincsen beültünk estebédelni a Szent Flórián fogadóba.

vasárnap hatalmas pakolászás volt, eb iszonyú nagy segítség, iszonyú hálás vagyok. Csomó dolgot végre a helyére pakoltunk. Sütött olyan isteni szarvascombot, hogy porhanyósabb volt mint a vaj. Cserébe sütöttem neki New York túrótortát, vagy valami hasonlót, nem lett rossz.

hétfőn vidék, CTG, gyerek rendben, ver a pici szíve mint a kistraktor.

Most épp az első adag babaruhamosás megy.

Őrlődöm, bár még csak elméletileg, de akkoris, hiszen jó lenne tudni hogy mit hogy képzelünk el 5nap-5év távlatában is. De nem megy.

I have a dream...

hogy van egy nagy kertesházam, de nem az a füves-minikertes idétlenség az agglomerációból, hanem egy tisztességes méretű. Egy nem túl nagy ökoház (jelszavak: szürkevízhasznosítás, tömegkályha, napenergia hanszosítás, sparhelt, kemence (esetleg még geotermikus hőszivattyú, alomszék) stb...) ezenkívül önellátó kert: gyümölcsös, zöldségkert, háziállatok.

Ez tökéletes is lenne, DE. mindig ott az a "de" ...

ha csak az én és eb érdekeit nézzük, meg a gyerekeinkét de csak fiatalkorukban, akkor tökéletes. Viszont ha a gyerek már iskolás, akkor onnantól ez a létező legnagyobb kitolás egy gyerekkel: az ingázás, a képtelenség hogy suliból pl hazagyalogoljon, hogy jó iskolát találjunk, hogy jó foglalkozások, szakemberek stb. és túlságosan társasági lény vagyok az izoláltsághoz...

Mert rabul ejtett Budapest. Szeretem! Szeretem a lehetőségekkel, amik még a többi nagyvárosban sincsenek meg, nemhogy egy kisváros, nemhogy egy falu, végképp nem egy tanyán.

Mert budapest nekem mint kertesházban felnövő embernek egy se-veled-se-nélküled nagy szerelem. A harmadik kerületnél nem is mennék kintebb sosem. Ha elhagyom, akkor messze, a környező alvóvárosokat meg a peremkerületeket gyűlölöm. De az is biztos hogy a panel nem életcél, hanem átmenet.

nemtudom hogy lesz, mint lesz, de remélem hozza a válaszokat az idő...

az a bajom, hogy telefont kéne vennem, és én ilyet életemben egyszer csináltam, még 1997-ben, amikor az Alcatel telefonomat vettem meg, utána úgy alakult hogy mindig kaptam cégeset. Sőt az van hogy ugye első munkahelyem a pannongéesem volt, soksok éven keresztül, és hivogatott is minden ismerős meg rokon hogy "milyen tarifát vegyek?" meg "meg tudod javítani a telefonom?" meg hasonlók, viszont a mai napig soha nem néztem utána a tarifáknak, készülékeknek, mert mindig kaptunk egyet, és soha nem voltam választás elé kényszerítve.

Úgyhogy most itt állok meglőve, és lassan kéne vennem telefont az ellopott enyém helyett, mert a mostani (utált*) darab az céges, és amint szülök, le kell adnom. Magyarul csak készülék kéne, és asszem csak Nokia lesz, ha már idestova 11 éve mindig azom van.

*: ez a mostani egy Nokia N65, ami megtévesztett, és szépségével elvette a maradék eszemet, mert ezt választottam, egy okosabb helyett, ez viszont szinte minden nap cserben hagy, lefagy, kezelhetetlen, a menüje ostoba és nehézkes, hiányoznak belőle eddig megszokott alapvető dolgok (időzítő, ébresztő (najó ez van bennem, de úgy eldugva, hogy soha nem találom), szmájlik (mert hogy ez biznisz telefon. japersze), FM rádió, meg hasonlók). Szóval ilyet senki ne vegyen, fél éve nem tudom megszokni, nemhogy megszeretni.

az az ha valaki a munkájáról beszél hosszan. Tudom hogy a tanárok sok érdekes dolgot tudnak mesélni, de akkor is sikítófrászt kapok ha felhívom anyámat, vagy tesómat, vagy anyóssal beszélgetek, és újra meg újra végig kell hallgatnom hogy mit össze szendvednek a kollégákkal/gyerekekkel, hogy s mint van a sanyarú sorsuk, satöbbi. 

És ugyanígy az összes olyan munkahelyi beszámolót ami hosszabb mint öt perc, mert bassza a csőröm hogy én hiába mesélem el hogy a szviccsen milyen érdekes volt a foglalás a testcase-eim futtatásához, vagy hogy melyik köcsög váltott be alám a szerveren, de azt valahogy senki se hallgatja meg, mindenki két perc után témát vált. Jó, értem én, de akkoris, akkor legalább nekem se kelljen végighallgassam a mások sirámait/örömeit több tíz perceken keresztül...

Voltunk egy kis társasági életet élni, és ennek keretében szanaszét zabálni magunkat a Két Szerecsenben. A "szanaszét" az itt jelen esetben a minőséget jelenti nem a mennyiséget, mert istenien főztek, mindenki nagyon meg volt elégedve, a macska meg fel volt mászva. 

Talán gyakrabban kéne emberek közé mennem, mert amúgy már szinte kórosan utálom mostanság magam, és ez biztos nem tesz jót.

Voltam vidéken anyáméknál, ott egy hatalmas veszekedés anyámmal, a végén anyám a szobájába menekült, én meg mint egy őrjöngő állat, csapkodtam, és bőgtem, és a végén a hasam is elkezdett fájni. De a legszomorúbb az volt az egészben, hogy látszólag én voltam a mumus, mégis az egész (maradék) család engem vigasztalt, hogy "hagyjam rá anyámra, nem tanultam még meg hogy ilyen?". Két nap gyomorremegős, sírós élvezkedés, szevasz. Aztán még volt pofája arca a múltkor azt kérdezni nagy ámuló szemekkel hogy "minek járok én még pszichológushoz?". Naszerinted?!

Ezenkívül az összes elvemmel ellenszegülve elrángatott tesóm egy turkálóba, és addig gyömöszölte az édes kis rózsaszín lányruhácskákat a kezembe, amíg be nem dőltem a cselnek, és meg nem vettem egy tömött szatyornyi cukiságot 1400 forintért. Szerencsétlen gyerek ha mégis fiú lesz, akkor jó korán kell elkezdenie a nemi identitásért való küzdelmét...

Beszűkült a tudatom, mert nem tudok mással foglalkozni, szinte csak a várandóssággal és a babával.

De mondhatnám úgy is hogy felkészülök, legalábbis próbálok felkészülni. És ezt asszem nem csak a babaruhák vásárlásával meg a pelenkák stócolásával kell megtenni, hanem egész egyszerűen foglalkozni kell azzal a gondolattal is hogy nemsokára minden másként lesz. Mert akárhogy is szeretné az ember a régi életét visszakapni egy kis plusszal, nem ez lesz, hanem egy másik élet. Másik szint. Next level.

Felfoghatatlan innen, erről az oldalról. Mindig az a hasonlat jut eszembe hogy vannak ilyen kis kétdimenziós papíremberkék, az ő kétdimenziós világukban, és nekik kéne elképzelni hogy milyen egy gömb, vagy egyáltalán milyen az élet három dimenzióban. 

Valószínű csak erőlködök, de talán ha legalább nem váratlanul érint a következő dimenzió, már nyertem valamit.

hétvégén eb szüleinél, súlyosbítva a helyzetet két már igen mobilis kisgyerekkel - másfél és majdnemhárom évesek - úgyhogy rájöttem hogy ezért jó szülni, mert addigra amíg ilyen rosszcsontok lesznek, már megszerette az ember őket az összes rémségeikkel együtt. Mondtam is tesómnak, hogy most ha lehet nem mennék hozzájuk sem, mert Bercike is már nagyon hasonló rosszasági faktorban, én meg egyre nehezebben birom ugye a hajolgatást, a hasontaposást, az utánarohangálást.

Nem is értem hogy lehet megcsinálni a várandósságot kisgyerek mellett.

amúgy gombászni akartunk menni, de egy fia gomba sincs még(?) a bükkben, pedig direkt néztük a réteket is, meg bükköst, meg tölgyerdőt, de semmi... ellenben kirándultunk egy nagyon jót.