Tegnap durván benne voltam a szülés előtti depi gödreiben ismét... Éjjel 1-kor feküdtem le, másnap délután fél egykor keltem, mert semmi értelmét nem láttam hogy kimásszak a jó kis sötétzárkámból.

Aztán este 11-re ismét álmos lettem. Döbbenet.

Teljesen letaglózott hogy nem tudtam kimenni senoiék elé a reptérre, mert végem van, nem tudok már lassan kocsiban sem ücsörögni, utána meg harmadik emeletet tutifix hogy nem mászom már meg gyalog. Aztán meg vásárolni kellett volna menni barkácsboltba (festék, faglett), meg rendes bótba (tej+kenyér like stuff), ahhoz meg azért nem volt kedvem mert csak annyit láttam magam előtt, hogy ezek az utolsó tejek meg kenyerek amiket veszek, mert egy hét múlva már nem leszek itt, vége az itteni életemnek, meg egyáltalán vége az életemnek.

Tegnap teljesen elmúlás érzés volt rajtam, kis meghalás, világvége, satöbbi. Ami nem is lenne baj, csak a mennyország meg a halál utáni élet hiányzott piszkosul, ez valahogy nem flesselt be.

Az meg hogy az időjárás tiszta ordító tavaszi, az meg csak olaj volt a tűzre. 

De mára elmúlt.

Nagyrészt.

De legalábbis kelnem kellett, indulunk 3. NST.

Itthon szöszmötölök, leginkább fotelben ülve, vagy most a legújabb hogy a kanapén felpolcolt lábbal. Így viszont már laptopozni se nagyon tudok. Reggelente felkelek hétkor, amikor eb is, aztán persze visszaalszom, mert még megtehetem, meg mert randa idő van, meg mert későn feküdtem le, meg mert különben mi a frászt csinálnék én egész délelőtt? Így legalább átalszom.

Fantasztikus megoldás, mi?

Felhúzom a redőnyt, becsukom az ablakot, leülök szétnézni a neten, majd úgy egy óra múlva felöltözöm. Eszem valamit, régebben sósat, mostanában inkább a vajas kenyér baracklekvárral a menő, nem tudom miért, sosem voltam se édesszájú, se lekváros típus. Nem örülök ennek a tendenciának. Kiszórok egy kis magot* a két balkáni gerlének a balkonládámba. Tudom, nem szabad a galambokat etetni, de tavaly vettem észre hogy már csak ez az egy szürke galamb pár van csak itt közel s távol, a többi az a ronda színes agresszív fajta házigalamb, amiből tömegek élnek itt. Tavaly is szórtam ki nekik a ládába kevéske magot télen, tavasszal a szemközti fán fészkeltek és költöttek. Aztán egész nyáron a szarkákkal kellett vívniuk, úgyhogy nem is tudom hogy mi lett a fiókákkal, a lényeg hogy idén télen is csak ketten jöttek. 

*: van egy spéci cinke etetőm direkt cinke kajával az erkélyen, tavaly iszonyú sok széncinege meg kékcinke jött enni, idén enyhébb talán a tél, mert csak elvétve jönnek (most is hallom a nyitnikék-nyitnikék-et), úgyhogy az etetőjükből csenek magot ha már a célszemélyek úgysem eszik...

Pár éve az erkélyem falán lévő kaspóba egy feketerigó pár költözött, és az ott növő csüngő borostyánba építették a fészküket, költötték ki a négy világoskék pici tojást. Rákövetkező évben az egész rigócsalád a szemközti fán trillázott minden hajnalban, lehet hogy hálából, de akkor kicsit idegesen tikkelt a szemem. Szmájli. 

Érdekes hogy idén még csak nem is láttam erre feketerigót... vajon megunták? Vagy elüldözték őket?

Aztán meg még az van hogy a szemközti ház hatodik emeletén egy nőci néha kiáll az erkélyére, és elkezd az ég felé dobálni valamit. Erre jön egy-két sirály, asszem ezüst sirályok, és elkezdenek enni: ők sosem szállnak le, hanem ott köröznek, röptében elkapják amit dob a nő, közben már gondolom ismerik a többiek is hogy itt valószínű etetés van, mert egyre több jön, majd a végén már úgy legalább negyven sirály köröz körbe-körbe. Igazán impozáns látvány.

Ki mondta hogy nincs élet a panelban?

Ma betöltöttem a 36. hetet, kezdem a 37.-et, még 28 nap van hátra. Csúnyán benne vagyok a kilencedik hónapban, még négy hét hátra...

A gyerek statisztikailag 2750gramm súlyú és úgy 46 centi hosszú. 

De a statisztikai bizonytalanságokat már kezdtük unni, úgyhogy jövő héten kedden elmegyünk egy utolsó fizetős UH-ra, meg különben is a múltkor beparáztam hogy mi van ha mégsem kislány. Az ultahangos nőci mondta hogy ilyenkor már nem sokmindent látni a 4D-n, én meg megnyugtattam hogy nem az arca érdekel, hanem a méretei, hogy milyen pozícióban fekszik és hogy lány-e még.

A pozíció nagyon érdekes, mert kábé úgy érzem mintha egy négykezű-négylábú lény feszítene belülről, mint a Vitruvius-tanulmány... Ugyanakkor inkább csak a jobb oldalamon. Jobb bordám szíjjelrúgva, azon az oldalon szinte hegyes-asszimetrikusra nő a hasam is, főleg amikor keményedik.

A végére egy cukiság, a gyerek meg az apja zoknija:

A jobb lábfejem lógattam ma egész nap, erre most érzem hogy valami fura, szorít az a zokni, ami reggel még jó volt. Most vettem le a zoknit, és elhűltem, vagy duplájára dagadt az egész, de annyira hogy ha megyek, akkor fáj, mert nem tudnak a lábujjaim elhajolni... 

Gyorsan mértem vérnyomást, minden oké, a reggeli pisiteszt szerint nincs fehérje a vizeletben, úgyhogy nincs semmi gond, de ez szörnyű ijesztően néz ki...

Gyorsan betolok egy pink grapefruit-ot.

Ma voltam bent remélhetőleg utoljára a munkahelyemen, intézni a táppénzes papírokat, adóbevallásosdit, cafeteriát, telefont, TGYÁS, GYED, stb dolgokat kérdezni, meg hasonló ínyencségek.

Nagy kő esett le a szívemről, mert eddig ettől a részétől irtóztam mint a ménkűtől, és nagyon jó volt most tiszta vizet önteni a pohárba, hogy elmagyarázták hogy mégis mit meg hogy, legalábbis az elejét, szóval most megnyugodtam, látom az a fényt az alagút végén, és most már nem függ a fejem felett a nyomasztó érzés mint Damoklész kardja.

És ezzel megdöntöttem az egy bekezdésen belül elpuffogtatható közmondások/aforizmák számának rekordját.

Vasárnap ülök a hálószobában a földön, mert már csak így megy a pedikűrözés, összenyomódva-préselődve, egy-egy ujj után fél perc szuszogós pihenés. A végén amikor épp összeszedtem volna magam, akkor észrevettem hogy valami nedves a karomnál. Miafranc? Erre látom hogy a pólóm is nedves... hát nem összetejeltem? Olyan bizarr érzés, de ugyanakkor most felnevettem amikor megláttam, mert valahogy olyan megkönnyebbülés érzés jött hogy ezek szerint működök...

De most már remélem hogy jó sokáig kell hasonlóra várnom, mert pl az "összepisiltem magam" érzést már csak az öregotthonban szeretném megtapasztalni.

Hétfőn meg ugye megintcsak NST-re mentünk, ahol a nővérke amikor pakolta rám a tapadókorongot kérdezte is hogy harántfekvéses a baba? Mert olyan magasan találta csak meg a szívhangot. Ennek az aggodalmamnak aztán hangot is adtam G-nél, hogy mégis hogy van bennem ez a gyerek, ő meg felparancsolt a vizsgálóágyra, majd először két kézzel a hasamat gyúrta át, majd alulról is, azthittem ottmaradok, de olyan gyorsan csinálta hogy meglepődni se volt időm, és máris mondta: "alul érzek valami kereket, ez vagy fej vagy fenék... ó, ezek itt koponya varratok, ezekszerint jó irányban fekszik". Ez milyen durva már hogy így ki lehet tapintani?

Utána kezdődött a szülésfelkészítő utolsó része, amikor papucsot kellett húzni, és körbevezetett minket egy szülésznő A Terepen. Kezdtük a vajúdónál, majd a szülőszobában, miközben egy másik szülőszobában valaki épp szülni készült, és hörgött, aztán a megfigyelő, majd a Bright Side: az újszülött osztály, ahol kihozott a nővérke megmutizni egy-egy babát mindenféle verziójút (picit, nagyot, lányt, fiút), végül bementünk egy Real baba-mama szobába, ahol - milyen meglepő - mamák voltak a babáikkal.

Én már ekkor teljesen kész voltam, valahogy annyira rámtört a szorongás az elején, hogy a babás résznél is már csak bőghetnékem volt, és erre, mint hab a tortán, jött a végén a sima és egy császáros szülésről egy-egy műtéti videó, premierplánban a nő altája miközben sikít, majd premierplánban a szike miközben hasít.

Totál betojtam, utána kérdeztem is anyut hogy mégis hogy lehet túlélni, erre mondta hogy őt átsegítette ezeken a nagynénje tanácsa: "ez az egyetlen olyan fájdalom aminek van értelme és célja". Ezt próbálom most mantrázni.