végre ülök, kényelmesen és laptopon azért könnyebb mint tableten pötyörészni.
Szóval múlt hét csütörtökön elmentünk Veszprémbe, az odafelé vezető úton gyorsan rajzoltam a hasamra egy nagy "EPE" feliratot alkoholos filccel, mert a doki mondta hogy szóljak neki hogy azt is kapja ki, nehogy elefeljtse. Bejelentkezés, ágy elfoglalás, találkozás az altatóorvossal, aki nagyon alaposan újra és újra átkérdezgetett a volt-hörghurutomról, hogy nem maradt-e nyoma, meg is vizsgált meg minden, aztán végül bólintott hogy oké, mehet a műtét, majd búcsú a mini-családtól (eb+Vili) és hopp, máris elkezdődött minden: branülszúrás (már megint a bal kézfejembe, abba a vénába, ahol kibaaaszottul fáj), majd lassan vérhígító, gyomorvédő, antibiotikum fecskendővel benyomva, aztán félig levetkőzve jött az infúzió is (ugye már egy napja nem ettem-ittam semmit) és hagytak kicsit aszalódni meg ilyesmi. Mikor lecsepegett, akkor még vécére elmenés, vérnyomásmérés meg majd nővérkéktől kis nyugtató kérés (szerintem nem hatott, pedig két kis gyógyszert is adtak), rám adták a trombózis-harisnyát majd jöttek hogy lassan akkor vetkőzzek le és úgy várjak, nemsokára sorra kerülök. Úgy volt hogy délután háromkor műtenek (kb négy óra lett belőle). Miközben ott feküdtem, egyre az járt az agyamban hogy NEM VAGYOK NORMÁLIS! meg hogy GYORSAN MEGSZÖKNI. Semmi bajom igazából, se cukros nem vagyok, se magas vérnyomás, se köszvény, se semmi. mégis mit akarok én itt? szétszabdalni a belsőmet örökre és visszafordíthatatlanul? hülye vagyok ennyire??
Aztán nem tudtam sokat gondolkozni mert jött a műtős és ágyastól kitolt a kórteremből, majd be a liftbe, át az egész kurva kórházon, büfé előtt, betegfelvételi pult előtt, egy másik szárnyba, majd fel a műtőkhöz és be a műtőbe. Egy nem túl nagy és nem túl hideg szoba volt (ez jó, mert a császárkor egy öt méter belmagasságú hideg, nagy csarnokban voltam, mintha a nyugati pályaudvar jegyvásárló csarnokában lettem volna, ami még plusszban hozzáadott a kurvaszar érzéshez.) ott egy vékony műtőságy, arra kellett átmászni. A lábrésznél szétnyitották az ágyat, külön-külön lábtartósra majd elkezdtek kilóscukornyi zseléspárnákat teszegetni a lábam alá, nekem meg szólni kellett hogy mikor kényelmes. Mikor oké volt, nekiálltak rugalmas fáslival kurvaerősen körbetekerni a lábaim, mint egy múmiának. Szerintem úgy két kilométernyit használtak el, duck-tape-el rögzítgették. Közben az altatóorvos meg a hozzá tartozó nővérke a kéztartókat is felszerelte az ágyra, immár da Vinci Az Ember pózban feküdtem, és a bal kézfejemen lévő branült nézegették hogy jó-jó, de nem az igazi, Gizike, szúrj már egy új branült neki!. De Gizike ügyes volt és kaptam egyet könyökhajlatba is. kis csapos, váltós szipi-szupert. Közben készen lett a lábam odakötözése, ekkor elektromosan megdöntötték az ágyat olyan irányba mintha állnék és nekem meg bele kellett "üljek" abba a pozícióba, azaz lecsúszni ameddig engedik a kötések, majd visszaegyenesítették az asztalt. Ekkor már hatszáz gépet meg monitort toltak oda (give me the machine that goes "ping"!), egyre csak áramlottak be az emberek, én dokim sehol, altatós doki meg fogott egy valami ragadós vastag "matricát" zsinórokkal hogy "ezt most én a homlokára fogom tenni, alvásmonitor, hogy végig biztosan alvás fázisban maradjon, kicsit szúrni fog, ne ijedjen meg" és tényleg, amikor nyomni kezdte, ilyen kis körökben icipici fogacskák nyomódtak a homlokomba. Aztán bekötötték az infúziót meg mindenfélét, kapcsolgatták be a gépeket, altatós orvos közben beszélgetett meg kérdezgetett, aztán mondta hogy most akkor elkezdi adni az altatót(? vagy nyugtatót?) vénásan és már az altatómaszkot szedegette elő és próbálgatta a fejemre, amikor rémülten megkérdeztem hogy dehát hogy a dokim meg hol van? Mondták hogy majd később jön. oké, de akkor hogy nézem meg a varrógépeket? Erre szóltak Jancsinak és ő meg jött, mint Horst Fuchs, a kezében két nagy dobozzal és megmutogatta az egyszerhasználatos varrógépeket. Két dobozt hozott, a lapos varrót, amivel a gyomrot vágják és varrják ketté és a körvarrógépet, amivel meg a nyílásokat és bélcsatlakozásokat készítik és varrják (ebből gondolom kettő volt, a két kapcsolódási ponthoz). Doboznézés után rámtette a maszkot kérdezett még kettőt én meg beájultam...
Röviden maga az eljárás: a gyomor felső részénél ketté vágják a gyomrot, egy kis, 50ml-es pouch-ot (kisgyomorként szoktak rá hivatkozni) hoznak létre, ide kapcsolódik egy 1,5 méteres nutritív kacs (másfél méter vékonybél (saját)) ami a kaját szállítja. A gyomor nagy része továbbra is üzemel, üresen ugyan, de termelődik a gyomorsav meg lejjebb az epefolyadék, meg a hasnyálmirigy nedv , innen 1 méteresre hagyják a vékonybélt, ezt bilio-pancreaticus kacsnak hívják és az egy méter végén találkozik és összekapcsolódik Y formában a nutritív kaccsal (ezért is RNY Gastr0scopy a neve (R0ux-En-Y). És így megy a kaja. Magyarul ha eszel, rögtön korlátozva van a mennyiség amit meg tudsz enni, és utána hiába ürül ki a pouch-ból, még mindig nem emésztődik másfél méterig, mert csak az Y után kezdődik az emésztés (szintén rövidített szakaszon) ami azt jelenti hogy lényegesen kevesebb ideje (hossza) van a kajának a vékonybélben emésztődéssel és felszívódással töltenie.
Biztos ébresztettek a műtét után, de nem emlékszem, az első emlékem hogy az intenzíven fekszem, éjfelet mutat az óra, sötét van, mindenhol lóg belőlem valami, ujjamon az oxigénszaturációmérő, orromban az oxigén, kis EKG tappancsok rajtam, csöpög belém az infúzió, hátul pumpából jön a branülbe a morfiumszármazék is szép lassan, fejem mögött a monitoron az életfunkcióim, katéter, hasamból három csövön meg a váladék. többi műtéti lyuk letapasztva, alattam meg egy vastag matracos hill-rom ágy, kurvakényelmes, feltámasztott háttámlával és a lábam is megemelve, pont úgy beállítva mintha lebegnék. Ketten feküdtünk a szobában, egy masztektómiás kopasz nővel, együtt ébredeztünk. Sötét volt a szoba, de az ablakon látni lehetett a csillagos eget, a nővérke matatott, meg oda-oda jött ellenőrizni ezt azt. Biztos nagyon nagyon hülyén hangzik de a műtétnél is már azért nem izgultam annyira mert hatott a nyugtató mert kurvára izgalmas volt az egész, de azért még nem mertem teljesen élvezni, de ezt, amikor már túl voltam az egészen, és már úgyis minden mindegy volt, ezt kurvára élveztem. A kórház többi részével ellentétben a műtő is szuper volt, az intenzív meg egész hájtek, minden új, minden szuper, professzionális, ráadásul pont úgy néz ki minden mint a kórházas sorozataimban (haha), úgyhogy elvoltam. Kis alvás-ébrenlétekkel tarkított hajnal volt, kicsit beszélgettünk az ágytárs nővel (csináltak neki hasbőrből kis új ciciszerű domborulatot is) , kicsit aludtunk. Én kicsit tesztelgettem az EKG-t (már ezer éve ki akartam próbálni azt hogy lélegzetvétellel tudom szabályozni a szívverésem, itt volt az idő), de a légzésfunkciókat csak kicsit mertem csesztetni, féltem hogy bejelez. Torkomban kicsit éreztem a reszelést amit az intubálás okozhatott, de amúgy egész tünetmentesen jól voltam. Ja, meg megkaptam az epeköveim is, ami öt, egycentis fekete gyöngy volt. Nesze, én vagyok a gyöngykagyló! Szóval itt voltunk, reggelig, volt közben egy nővér váltás, én hol aludtam, hol fent voltam, aztán kicsit győzködtem a nővéreket hogy szívesen maradok még, nem kell leküldeniük az osztályra, és imáim meghallgatásra találtak, mert kilenckor csak egy fiú jött hogy egy embert el tud vinni, a mellettem lévő nőt amúgy is várták már az osztályon a családja, ő amúgy is sietett, úgyhogy elég egyszerű döntés volt hogy ki megy. 10 felé aztán engem is kirúgtak (azaz végig megint az egész kórházon az ágyban, majd a kórterem előtt a folyosón full torlaszt képeztünk, mert az intenzíves ágy mellé odatolták az osztályos ágyat és akkor huppsz, tesség átcsusszanni arra, azzal meg már betoltak a kórterembe. Kétágyas, rém lepukkant amúgy, de a cuccaim meg voltak. Főnővér jött, az este nála őrzésre letett értékeimet visszahozta és hagytak még kicsit aszalódni.
Délelőtt átkötözték a sebeket, és a műtétkor kapott sebürülős zacsikat lecserélték gumikesztyűkre(!) eleinte nem értettem, aztán rájöttem hogy mekkora ötlet, egyrészt olcsó, másrészt sokkal kényelmesebb mint a zacskók voltak. Délután már jöttek hogy kivennék a katétert meg keljek fel. Mondtam hogy felkelek szívesen, de ne vegyék még ki a katétert, sokat pisilős vagyok, nem bírnék vécére rohangálni. Beleegyeztek és odajött pár nővér, leállították és kivették az infúziót és talpra segítettek. Full pucéran, a fehér combfixemben halál szegszies voltam, mondtam is hogy legalább egy felsőt kérekszépen, rámadták készségesen, a zavaromat meg elviccelték (hogy az a furcsa itt ha valakin ruha van), aztán rámadták a köntöst, a pisizacsit rákötöttem a köntösöm övére és kicsoszogtam a folyosóra. Állandóan kérdezgették hogy nem szédülök-e, de nem, szülések utáni felkeléskor sem szédültem sose, most sem szédültem, úgyhogy amennyire tudtam, csoszogtam egy pici kört és visszamentem, segítettek köntöst levenni, lefeküdni és újra bekötötték az infúziót és pihenés. Később kivették a katétert. Infúziózás, gyógyszerek, szurik. Alvás.
Másnap már kicsit jobban, gyalog pisilni járás, persze fél óra egy kör (vécé szerencsére volt a szobához) felkeltem akkor is állapothoz képest sokat mozogni, délután meg menni kellett nyeletéses röntgenre. Gyalog mentem le (ápolófiúval) kontrasztanyag horror volt, de utána megengedte a radiológus(?) hogy kiöblítsem ott a szám, az sokat segített. Felmentünk, fekvés, infúzió (még mindig nem ihattam, ugye) szenvelgés, Később szóltak hogy jó a nyeletés eredménye, tessék inni. Vizet szar volt inni, kábé 2 korty ment le, új kórterem társ (egy bolíviainak kinéző vénöreg nénike a nem túl szimpi fajtából aki nem zavar, meg semmi, de mély depressziós vele együtt az élet. Éjjel már nem tudtam aludni, iszonyatosan fájt a hátam az állandó hátonfekvéstől (oldalra nem tud az ember fordulni ugye), két órákra pilledtem el itt ott, néha meg fel kellett üljek hogy legyen valami változatos. Szenvedés és a szomszédos 20 emeletes toronyház nézése.
Vasárnap már másfél liternyi víz ivása volt előírányozva, ebből másfél pohárnyit tudtam leszenvedni, ugyanis nem volt csak édes vagy édesítős tea, semmi sima, cukortalan tea... hát milyen kórház az ilyen?? cukros nem is ízlett (gejl volt), higítottam vízzel, lassan ment. Sétálgattam és már rettegtem az éjszakától előre. Aztán eljött, rohadtul nem tudtam aludni megint.
Hétfőn reggel jött a horror: reggel (ötkor) bejött az éjszakás nővér, a rettenetes Karolin (pont úgy néz ki mint a hülye apácák) hogy akkor most vért vesznek és ha jók az eredményeim (nincs gyulladás) akkor mehetek haza. Szuper, gondoltam hogy akkor megnyitja a branült, telecsorgatom a fioláit és kész. Ja, nem! Ahhoz új eret kell szúrni! Fasza. Mutatom neki hogy _itt_ szoktak eret találni "magácska ezt nem tudhatja" fejjel: Majd én keresek!. Keressélbazmeg. Elfordulok, jobb könyök belső hajlat közepébe bedöf, aztán megállás nélkül forgatja a tűt bennem, eleinte nem talál vénát, utána végre igen, de nem jön belőle semmi, pedig forgatja a tűt rendesen. Én kicsit meghaltam közben. Akkor hogy most szúr egy új vénát akkor most a kézfejemen. Bazmeg. Elfordulok, ott is bedöf, matat, matat, matat, én már félájultan rettegek és sírok belül, de nem, ott se tudott vért venni. Aztán eszembe jutott hogy két napja nem iszom semmit, honnan is lenne vérem. kb puding állagú lehetett addigra. Összecsomagolt, kiment hogy majd valaki más próbálja meg újra. Ekkor elbőgtem magam, folyt a könnyem a fülembe meg mindenhova, nem bírom én ezt. Sosem leszek junkie. Mentségére legyen mondva, Karolin nővér visszajött szólni hogy később megpróbálják majd és akkor észrevette hogy bőgök és sután de simogatni kezdte a kezemet hogy na, ne sírjon kedves. Később jött a reggeles nővér, már nem fiolával, hanem fecskendővel, akkor már nem tudtam mit csinálni, de neki megint megmutattam hogy hol szoktak találni vénát, (könyök belső hajlat legszéle) és elfordultam és vártam az új tortúrát, de egyrészt ugye ott nem is fáj annyira, másrészt rögtön beletalált a vénába, harmadrészt ő szívta a vért, nem várta hogy csöpögjön, ezért gyorsan meglettünk vele. Reggelire kaptam babapiskótát és teát, egy fél babapiskótát eszegettem meg úgy hogy összerágtam egy falatot majd rá ittam egy korty teát és szájban megvártam hogy elolvadjon és úgy nyeltem le. Amúgy megint csak kötözés, gyógyszerek (jaigen, mert már nem szuri volt , hanem nyeletés után tessék, itt van ez a malomkő nagyságú tablette, ebből egyen hármat), láz, vérnyomásmérés, vizitek, takarítás, stb, majd újabb idegőrlő várakozás, majd délben kihozták az első ebédem, egy üres leves és egy adag krumplipüré. Mindenki a kórházi kaját szidja, amit amúgy is külön utálok, minden szidó próbáljon meg annyi pénzből jobbat főzni ennyi embernek. Namindegy, szóval ez volt a világ legjobb levese! meg két kanál krumplipürét is ettem, szintén levessel higítva, de a levest lassan megeszegettem, ha mást nem, legalább folyadékot nyerek belőle. Megjött a véreredmény is, minden rendben, úgyhogy tényleg ma mehetek haza, hurrá! Ebék már úton, doki még ugyan sehol, de kettő körül végül kis kavarással minden meglett, sőt még szereztem német nyelvű zárójelentés szerű briefinget is az egész műtétről meg a kórházi tartózkodásról hogy kint tudjam majd mutogatni.
Felöltözés, összecsomagolás, nővérkék közben be-bekukkantottak Vili miatt, ódecukibaba!. Kocsi, majd haza.