az milyen már hogy ma többször kaptam magam azon hogy vitatkozom anyámmal, elméletben, fejben. Százhúszmillió féleképp próbálok magyarázkodni trillió kötözködésére/paranoiájára/beszólogatására. Komoly erőfeszítéseket kellett tegyek hogy NE csináljam. Hogy ne pörögjek ezen. és ez elég sokszor szokott lenni.

Mert hülye lépcsőházi gondolkodó vagyok, forrófejű, logikátlan naiva. Egész életem az anyámmal folytatott vita. Ilyen olaszos se veled se nélküled tragikomédia. De néha inkább dráma. Úgyhogy ha valószínűsíthető hogy konfrontációra kerül sor vele, akkor már az előző napokban elkezdem túráztatni magam a lehetséges vitahelyzeteken, mérgezem és hergelem magam, ilyen "tudod mit? baszd meg a létrát, Malacka" szintig is akár.

Most hogy itt van Zsófi, csak arra tudok gondolni hogy mennyire irgalmatlanul fontos hogy átlépjem saját magam, mert biztos hogy tudat alatt anyám mintái égtek be, és ezt NAGYON nem akarom neki. Nehéz. Vissza-vissza nézek már most is esténként a napra, hogy mennyi rögzült szar van az emberben, amit totál gondolkodás nélkül csinál, és pedig még nincs is verbális kommunikáció. 

Amúgy nekünk ugyanaz az anyánk?

...de ezúttal nekem: annyira elfelejtettem már az egészet, hogy észre se vettem, hogy már rég ihatnék alkoholt, hiszen se nem vagyok már terhes, se nem szoptatok. Úgyhogy ezt megünneplendő, végre a Cointreau seggére csaptam, amit még pont akkor vettünk tavaly, amikor utána pár nappal kiderült hogy nem kéne talán már inni egy darabig, és jelentem, már az első korty Cosmopolitan után beszédültem. Fantasztik!

Figyelem, aki szoptat/szoptatott, ne olvassa el. Pillanatnyi dühből írok.

Nagyon nehezen megy a fejés, alig van mit, pedig még a tőlem igen távol álló homeopátiával is segítenék kétféle golyócskával, meg iszom a keserű szoptatós teát, meg amióta megszületett nem iszom tejet, meg minden szent szar, és mégis, a maximum - amit eddig egyszer produkáltam - az 20 mili volt egy mellből. És nem ám úgy hogy csak rácuppantom a gépet és szívja, hanem nekem kell kézzel fejni a szívás mellett/ellenére.

Mostanában 10-20 mili szokott lenni egy fejésre két mellből kábé 15-20 perc alatt, de esténként még kevesebb. Már két-két és fél nap kell egy 80 mili összefejéséhez, amit oda tudok adni egy etetésre.

Szóval ma este kezdtem egy újabb üveget, hogy fejjek egy újabb adagot, sikerült 18 mili, majd az előbb nekiálltam, hogy még fejek hozzá, és kemény 15 percig gyűrtem, nyomkodtam hogy összejöjjön valamennyi, de már olyan érzésem volt hogy már csak annyi van, hogy a mellszívót moshassam újra, de le már nem csorog. De csepegett, lett plusz 5 mili. Letettem az asztalra az alját, óvatosan lepattintottam az elektromos gép részét a tetejéről, majd szerelem épp szét, aminek az a legjobb része, hogy a különböző alkatrészekből a benne maradt cseppeket még összevadászom, és még szóltam is ebnek hogy vigyázzon, nehogy meglökje az asztalt, és persze jött a kurva Murphy mert sikeresen én vertem le az egészet, és perszehogy kiömlött az egész. Az összes. Mind a huszonhárom mililiter. Énnekem meg a szívem facsarodott kis apró gombóccá össze, és bevágtam az egész szaros fejőt a mosogatóba, és sírtam, és az járt a fejemben hogy ott rohadjon meg minden kérkedő kismama, aki azon sopánkodik hogy nem bír csak 400 milit fejni/etetni egy nap, pedig a jobb napjain ment a 900 is, meg különbenis.

És itt bőgök azóta, pedig már azthittem hogy rég megbékéltem ezzel, de ezekszerint nem.

De egy gyerek nem csak játék és mese...:

Szóval örülök ha eljutok vécére, a fürdés meg már komoly előszervezést igényel. A melleim már akkorák hogy Lolo Ferrari rotál a sírjában, ellenben bedurrantak, gyulladtak és fájnak, és még csak a tej se jön. Még mindig szivárog alul a vér, kócos vagyok, szomjas és nem eszem. 

Csodálatos egy állapot, én mondom.

Szoptatáskor az első pillant pont olyan érzés mintha egy ipari-tűzőgép csattanna a mellbimbón (igaz utána már nincs fájdalom), a hátam a sok görnyedéstől istentelenül fáj, estére már csillagokat látok, a kialvatlanságtól néha már fejfájás is elkezd gyötörni, de a legrosszabb az amikor vigasztalhatatlanul elkezd sírni, és gőzöd sincs hogy miért, és semmi nem használ, ellenben te elképzelsz minden lehetséges rosszat magadról hogy ennyire szar anya vagy, hogy még megnyugtatni sem tudod.

Na ki az a fasz, aki a legnagyobb ónos eső idején elmegy vásárolni - igaz kocsival -, aztán hazafelé a lakásajtó előtt egy akkora HASAST dob hogy olyat még ember nem látott? Na ki? Hát persze hogy én...

Az ijedtségtől azért bőgtem egy sort, G-t is felhívtam, de megnyugtatott hogy ha mozog meg nem keményedek, akkor nincs gond. Eddig nincs keményedés, mondjuk mozgás sem, de már csuklás volt. Figyelek továbbra is...

no remélem mindenki örül hogy munkaszüneti napot rendeltem el ezen a fontos napon. Az előbb még egy tubás ember is jött zenélni az ablak alá, nyomta a Besame mucho-t, közben meg lábcsörgődobozott. Ilyet - utcai zenész a panelok ablakainak - utoljára még úgy húsz évvel láttam amikor nagyanyámékhoz jött a tangóharmonikás...

szóval egy évvel ismét öregebben, immár 31, mindjárt megyek, sütök magamnak tortát, mert már megint egyedül kuksolok itthon. Meg mintha hiányozna a fenekemről az a plusz kalória... 

reggel kezdte: a szemem _mellett_ kezdett el egy ideg tikkelni. Gondolom mindenkinek ismerős az az érzés - ugye? vagy csak magamat áltatom? -, amikor a szemkörnyéke, jellegzetesen a szemhéj szokott néha rángatózni aprókat. Rövid ideig.

Nos nekem most azon a részen van a tikkelés vagymi ahol egy könycsepp csorogna végig az orron, a belső szemzugtól lefele egész az orrcimpámig.

REGGEL ÓTA! 

mostmár hülyét kapok... meddig normális ez?! már nem tudok mitcsinálni, ha erősen lefogom az ujjammal, semmi, iszom, semmi.  ...

ááááá

mondtam már hogy mennyire nagyon nagyon jó ötlet volt nekem pszichológushoz menni? Valami hihetetlen jó érzés ott beszélni, és kérdéseket kapni, amikre lassan, gyorsan - mikor hogy - megérnek a válaszok bennem. Reveláció szintű felismerések.

Lassan, lassan talán megismerem magam. 

Jónapot, én vagyok én.

Énis.

Meséljek?

Igen, szívesen hallgatnám.

Eddig nem nagyon tudtam, túl erős volt a zaj, a maradékot meg elnyomta ön.

Én?

Igen. Én. 

ma ismét vendéglátunk, sok-sok embert. Egyre jobban belejövünk, egyre kevesebb idő alatt készül el a takarítás, bevásárlás, sütisütés, rendrakás... de ez jó, mert mindig is idegenkedtem a sok emberrel járó macerától, pedig csak rutin kérdése az egész, legalábbis úgy tűnik. meg terápiás céllal is jó, mert legalább ki tudok lépni anyám árnyékából, aki alig-alig hívott vendégeket mert neki soha nem volt elég tiszta a lakás. De a tisztaság alatt ő általában a festést is értette, az amúgy olyan patyolat lakásban ahol még a légy is seggen csúszott volna... ehh...  a vendégek nem a takarítás makulátlanságát jönek leellenőrizni, vagy ha igen, akkor úgy kell nekik. legalábbis ezt mondogatom magamban, aztán persze még nekiálltam tegnap is este 11-kor felmosni a teraszt. Tipikus pániktakarító vagyok. Nagyon nehezen lehet rávenni a "csak úgy" takarításra, de ha helyzet van, akkor négy karral turbófokozatban teperem végig a lakást, a végén még körömlakklemosós vattával négykézláb a padlón a parkettafugaszil kenődéseket is...

kicsit elhanyagoltam itt a blogot, mert 1: már untam hogy megint monomániásan és egyhangúan írok, és most ez a beteg-rész nem volt már az ínyemre, és nem volt kedvem tovább ragozni sem hogy milyen vicces formákat öltöttem itt a fotelban egy-egy görcs alkalmával, illetve azt sem, hogy a héten nem tettem ki a lakásból a lábam, amin azért már itt az ideje változtatni lassan, de jött pl tegnap a tesóm, meg Bercike, aki lassan három hónapos, és már majdnem négy kilós, és nevetett, meg mondta hogy "heööőő", szóval édes volt. Már amikor épp nem bőgött, mert nagyon fejlett a bőgő-device amivel született.

Múlt héten egész végig sorozatok néztem, utol is értem ripsz-ropsz az összeset, be is voltam szarva hétfőn hogy mi lesz velem a héten, ám eb egy huszárvágással (teszem hozzá: véletlen) megoldotta a helyzetet: vett kedden egy ps2-t, és azóta kis tündéres játékkal játszom egész nap. Aztán este mikor eb hazajön a megérdemelt autóversenes játékához, akkor egy ideig birom, de aztán tüntetőleg és duzzogva elvonulok aludni, hogy bezzeg velem már nem is foglalkozik senki.

Nomegaztán a cinkék: vettem fürtöskölest, cinke-kaját zacskóban, meg kétféle olyan hálós faggyú-mag keveréket, meg egy gyönyörű etetőt, amit említettem ugye az előző posztban, de mostmár jönnek is enni jóó sokan. Próbálom is fotózni őket, de nem egyszerű, mert ahogy én meglátom őket, ők is ugyanúgy megneszelnek engem itt bent.

Eü fronton meg az a helyzet hogy bejelentkeztem egy dokihoz (F doki), aki a habituális vetélőkkel foglalkozik, ilyen immuno-izé, úgyhogy meglesz a szép karácsonyom, én már látom. Megyek a nőgyógyászomhoz, aki mostantól nem G az unokatesóm (1: messze van,, vidéken 2:ő "sima" nőgyógyász, ellentétben a mostani meddőségi dokival, 3: messsze van) hanem A doki.  Nos jövőhéten szerdán megyek hozzá, elkezdjük nála is a kivizsgálást, ami már megint vagy hat tonna kémcső vér, majd pénteken reggel megyek az IR miatt kontrollvérvételre, újabb két vérvétel, majd dec 27-én F doki, a specialista, ahol már most több mint 10 kémcsöves vérvételekről beszélnek. 

A tenyeremen van ugye az életvonal. Nekem ez pont félúton totál megszakad és végetér mind a két tenyeremen. De azt sosem gondoltam volna hogy majd a dokik szívják ki az összes vérem, és abba sorvadok bele.

Ez vicc volt.

Megyek ps2-zni.