szóval azért na. Szerintem jobb most. Azt elfelejtettem ám hogy közben nekem itt súlyos D-vitamin és vashiányom lett műtétből kifolyólag, szóval az is közrejátszott az egész szarkupacra még. December legvégén elmentem vérvételre (három havonta kell az első évben) és január elején jött az eredmény, de egy darabig nem csináltam semmit, csak forwardoltam a dokimnak, aki meg ugye nem válaszolt. aztán olvastam valahol hogy a vashiány is engeriamentessé tesz , magyarul élni sincs erőd, hát nem egy jó állapot normál idegzettel sem, nemhogy így. Azóta lopom a kölkök Vigantolját - meg reménykedem valami helyi háziorvos beszerzésén -, illetve vettem Krauterblut-ot, vagymit, és iszom reggel-délben-este. Most egy hete talán. Meg gondolom a Remotiv is beütött, a lényeg hogy tényleg jobban vagyok és nem feltétlen látom gonosz, lila színű szörnynek sem egész nap Vilmost és kis sátánivadékoknak a nagyobbakat. A hely itt - izoláltságát tekintve - továbbra is szűk pokol, de már látom hogy milyen szépségesszép is ez a pokol, a maga kis fachwerk házaival, élhető léptékeivel. Hogy mennyire jó lesz itt gyereknek lenni. 

Viszont tegnap, mikor először sétáltam el egyedül a főtéri boltba este, akkor visszafelé azért mellbevágott hogy mennyire állatira nagyvárosi ember lettem, hogy mennyire hiányzik az az elcsépelt szóval "lüktetés", az élet. Tudom hogy a lehetőségek közül a legjobban döntöttünk, mert igazából Nürnberg is egy nyeszlett városka csak Budapesthez képest (Berlin, Hamburg, München és még futottakmég kategória: Köln, azok a városok amit Bp-el mérhető méretűek) és a német vidéki élet nem nekünk való, nagyon, szóval ez a városka tökéletes lesz a gyerekeknek, de azért én kicsit meghaltam most. Legalábbis nagyon irigylem Écit, aki megteheti hogy hazaugrik két hétre ha épp nincs semmi dolga és egy kicsit feltöltődhet Budapestből meg barátokból meg nyüzsgésből meg programokból.

és iszonyúan hiányzik a Balaton meg a Mátra. Hogy egy-egy órára volt tőlünk. Itt ugyanaz a lapáj van végehossza nélkül, München alatt változik a táj, szóval minimum 2,5 óra kocsiútra van az első nagyobb hegy, fürdős tó meg... nincsenek illúzióim, végülis a németek is hozzánk jártak melegben pancsolni.

Na, de amúgy jó. meg lakás rendeződik mint púpos gyerek a prés alatt, meg ovival újabb keretek lettek az élethez, stb.

azért írok arról is. Például nagy nap a mai, mert a nagyok először mentek oviba. Igaz hogy csak két órára, de akkor is, haladás! Mondjuk nem tudom hogy mit kéne csináljak, mert ez egy ilyen összetákolt , elég ad hoc (és nem túl tiszta) ovi, egy volt művház termeiben/szobáiban, egyetlen egy csoport, mindegyik gyerek bevándorló, amivel nem lenne túl sok bajom, ha nem az lenne az elsődleges cél hogy németül tanuljanak meg. Így félek hogy előbb fognak tudni arabul vagy románul mint hogy ein, zwei... 

Otthon ugye mentek volna át waldorfba, itt meg Montessorit szerettem volna. De mi van ha az meg a ló túlsó oldala és ott meg azért nem lesz/lenne jó, mert túl szakadtak és káeurópaiak vagyunk? Mindegy, szerintem megpróbálni meg kéne, mert még Siminek nagyon sok ideig lesz ovi, de lehet hogy Zsófit is visszatartanám egy évet, hogy tanuljon meg oviban rendesen németül és jó lenne ha egy biztonságos és _barátságos_ környezetben lehetnének napközben, nem valami neonfényes, rideg és hideg volt irodahelyiségben... Szerintem megkérdezem majd a montessorisokat is... fene tudja. Mert igazából jó a gondozónő-gyerek arány és közel is van tényleg nagyon.

---3 nap múlva---

sikerült KÉTSZER is hülyét csinálni magamból/beégni/kurvaanyjukat nekik inkább. 

első nap két órát voltak, 10:30-ra kellett menni értük. Másnap 11:30-at mondtak, mentem, ők meg: 10:30-kor kellett volna jöjjek! de már reggel (=eb) is értetlenkedésbe fordult az egész hogy akkor mikor menjünk stb, aztán mondtam hogy írják már le akkor legyenekszívesek. Leírták, másnap 11:30, végre ok, erre ma megint lebasztak hogy miért jöttünk ilyen korán, mert ma már ebédre ottmaradhattak volna. 

A leírás szerint a héten 11:30, jövő hét ebéd után, utána lévő héten egy órával később, stb. Mert hogy itt egy hét/óra sebességgel szoktatják be a gyerekeket. Kösszép. Németül sose fognak így megtanulni. Nekem meg a hajam kihullik mire értelmes mennyiséget lesznek távol...

 ---------------

nem tudom befejezni, de már egy hete itt ez a poszt a szerkesztőben, úgyhogy most kinyomom

nagyon sokat segít az hogy kezd a lakás rendeződni és legalább kívülről a tárgyakban nincs anarchia. A fejemben és a gyerekek még azok, de legalább egy rész rendeződni látszik. Mondjuk csak időlegesen, mert ugye két másodperc alatt tesznek rendetlenséget a gyerekek, de azt el tudom rakni már mert van helye a dolgoknak. Kivéve a ruhákat, mert még semmiféle ruhatároló rendszerünk (=szekrény) nincs. De most pénzügyileg le vagyunk már égve, úgyhogy azt találtuk ki hogy csak a szekrények korpuszát rendeltük meg az ikeából (ezeket már tényleg nem tudjuk személygépkocsival elhozni) és ajtókat majd csak ha újra lesz pénz. 

És amúgy az egyetlen zen állapot mostanában nekem a bútorösszeszerelések közben jött. Egy két kivétellel az összeset én találtam ki és szereltem össze. Szerettem. De kicsit félek hogy amit ennek vége, akkor olyan lesz mint az a régi magyar film, amikor felépítik kalákában a család a házat, aztán mikor felépül, akkor vége, elválnak (Vagy csak halucináltam ezt?)

Illetve tegnap eszméletlen hülyék voltak a gyerekek, egyszer már leordibáltam a fejüket, úgyhogy amikor hallottam hogy megint valamit őrültködnek az emeleti mosdóban, azon az eszelős, abbahagyhatatlan-röhögős hangukon, akkor inkább már fel se mentem, eb már úton volt, átadtam neki a veszekedés stafétáját. Ő meg kishíjján sírvafakadt dühében, ugyanis a büdöskölkök a csomagolásos szürke selyempapírból úgy 30 ívet összevizeztek és galacsinná gyúrtak és a plafonra és ablakra dobáltak és vizet locsoltak szerteszét. A vadiúj bérelt lakásban... 

Én csak már akkor mentem fel, mikor a gyerekeket berakta az ágyukba büntetésből és ott maradt a romhalmaz . Egy szál bugyiban sikáltam a falat, plafont, budikagylót, csatornaösszefolyót, markolásztam a trutyim két kézzel és ismét ZEN volt...

miért nem tud már előre rámtörni ez az érzés? akkor legalább tiszta lakás lenne...

nagyon nagyon erős reményeket fűzök a bogyóhoz, mert nagyon rámférne, leginkább a türelem. Igazából csak és kizárólag ennyi elég lenne a gyerekneveléshez. A jó anyukák azok, akik ilyen végtelen kotlós türelemmel tudják terelgetni a gyerekeiket. Sosem voltam az, pedig én is nagyon szerettem volna olyan anyuka gyereke lenni. Ha véletlen van egy kicsi türelmem, minden megváltozik. Tegnap például pörögtem, takarítottam (ez nagy szó, általában inkább csak magambaroskadni szoktam a tévé előtt ha épp nem _muszáj_ valamit csinálni), mostam, teregettem, porszívóztam, főztem, satöbbi, de jött a gyerek, kicsit útban volt és máris azonnal leordítottam a fejét, ő meg ugye az én nevelésem (szegény) és makacs módon visszapofázott, ment a seggreverés meg a büntetés meg az ordítás. Vagy most akkor már gyámügy jön ha megemlítem hogy fenékporolás van? Elvileg régebben jól ment a supernanny féle büntetés: meghatározott helyre leülni adott percig, de most már nagyok és makacsok , meg ugye türelmetlenül és következetlenül nem lehet nevelni, szóval volt nagy hisztéria addig a négy percig amíg nem szólt a vekker. Utána felvevés, elmagyarázás és szeretgetés az oké, de egyszerűen eszköztelen vagyok amúgy és nincs saját türelem raktáram.

és gyűlölöm ha anyósnál vagyunk, vagy anyáméknál, akkor hirtelen, mint a focihoz, mindenki kurvára ért a gyerekneveléshez, hogy így kéne meg úgy kéne, meg rosszak, meg satöbbi. Most karácsonykor nagyon leordítottam anyámat mert ő rákiabált Zsófira. Hogy ne ordibáljon a gyerekemmel. Aztán persze kibuktam bőgve hogy értsék már meg hogy minden ilyen "jószándékú" hozzászólás csak azt érezteti velem hogy mennyire inkompetens vagyok. Ami meg ráadásul valahol igaz, de akkor is.

történt már sokminden, nagyon sokszor akartam írni, de hol túl hosszú lett volna, hol erőm nem volt,  hol csak szimplán szégyelltem az egészet ezért elmaradt mindig. De mindjárt újév, nem akarom átgörgetni, inkább címszavakban:

WARNING graphic language

- gyűlöletesen szar anya vagyok, az már egyszer biztos. Az én anyám csak öregkorára hülyült meg és szar nagymama lett, de én már korábban kezdem és szar anya is vagyok. És ez nem az a divatos önostorozós szöveg, hanem ez az, amikor az ember az egyik esti trüfögve sarokbanbőgés közben megállapítja hogy nem akar gyereket és hogy igazából elbaszott lépés volt az összes gyerek bevállalása, nem nekem való ez az egész. Kurva aranyosak meg minden, de mostanában a mérleg másik serpenyőjébe mindig több szar van és ez nagyon nem elég így. Pedig még csak most kaptam vissza a nagyokat, és ők gyakorlatilag már nem is nehezítenek sokat, csak létszámilag. És ha aranyosak akkor meg extrán jön a mekkoramocsadékvagyok érzés hozzá, mert ha kisköcsögök, akkor legalább simán lehet őket gyűlölni amiért tönkreteszik az életem. 

- kibaszott frusztrálttá tesz hogy gyakorlatilag október vége óta szükségállapotban élünk. Akkor ugye összepakolás, aztán kint az ideiglenes lakás, aztán december 14én megkaptuk a ház kulcsait és ott meg azóta statáriumi állapotok PLUSZ pakolás dobozokból PLUSZ bútorösszeszerelés PLUSZ kisdedóvó. Anyám az egyik képemre képes volt azt válaszolni hogy "milyen fantasztikus ahogy alkul a tér, ez egy nő életében a második legnagyobb öröm". Ez hülye, komolyan. És a slusszpoén: mire végre összeraktuk a konyhát (addig mindenki elképzelheti hogy milyen tábori körülmények voltak: budiban mosogatás, csak mikrós ocsmány kaják evése, vagy még azt sem, mert ugye kihányom, stb), szóval mire végre valami reménysugár csillant az alagút végén hogy ebből lehet hogy tényleg lakás lesz, erre összecsomagoltunk és azóta nyomjuk itthon a vándorcigány létet: vendégeskedések és a töküres bp-i lakás foglyai vagyunk. Már itt is volt komplett meltdown részemről, már szinte nincs is olyan hét hogy ne legyen...

- evés is kicsit frusztráló tényező, de szerencsére nem volt sok időm azon kattogni hogy ezt vagy azt nem ehetek, stb, ami szar az az hogy nekem most az kéne hogy amikor reggeli/ebéd/vacsora van, akkor leüljek és szép lassan, ezerszer megrágva minden falatot, odakoncentrálva megegyem a porcióm. Persze minden van, csak ilyen lehetőség nincs. Aztán megrágás nélkül meg megakad és mehetek hányni. pfff.

- őrületes hogy továbbra is mindenki ezerrel VÁRJA hogy meséljem hogy nekem milyen kurvajó kint, meg hogy ott kánaán van és hogy ha nem hallja ezeket akkor én vagyok a finnyáspicsa meg a hálátlanfeleség.

- és itt akkor dramaturgiailag is átvezettem a következő fájó pontra: a hausfrau mivoltra. Hogy én kint csak Frau Gipsz vagyok, holott ugye a nevem se Gipszné Kovács Aranka, hanem simán Kovács Aranka, de ott zérusfogalom ennek a lekezelése megszólításkor és úgy en bloc az egész helyzet. A férjnek jó, gyerekeknek valószínű jó lesz, nekem semmi ilyen kilátás a közeljövőre: se barátok, se kommunikációs lehetőség, se karrier, se semmi. A gyerekeken meg a háztartáson meg az enteriőrsztájlisztságon (haha, minimálbudget) meg nem akarok kiélni magam, kiéltem már eleget. ÉN akarok lenni, nem egy anyuka, nem egy feleség, nem egy Frau Faszomtuggyaki.

Gyűlöletesen undorító a német nyelv, nem is beszélem (még ha érteni értem is nagy részét) és nem vagyok hajlandó németül tanulni és azzal az időmet elbaszni hosszú hosszú heteken/hónapokon keresztül, mint egy ismerősöm teszi most. 

Fos érzés bevándorlóként (még ha mi a bevándorló-light is vagyunk, így csador nélkül) másodrendű állampolgárként létezni.

És undorító az ottani időjárás. de ezt is már mondtam. 

Most mindjárt megpróbálok összeszedni jobb dolgokat egy következő posztban csak hogy mérleget egyensúlyozzunk.

vagyok, csak kicsit még nehézkes billentyűzetet ölben tartani és/vagy ülni, de majd jövök.

megettem a reggelim, délben szerintem még veszek valami búcsúcsokit - ez az igazán felelős hozzáállás, igen -, aztán nincs több evés már. Este jön az első magamnakbeadós vérhigítós szuri, holnap reggel irány a veszprémi kórház, délután (?) műtét. 

kezd villogni a "beszarsz" gomb...

viszont a múltkori nyígás után beindultak a dolgok, jelentkezett vagy huszonöt kapcsolattartó, nekem még egy Global Connection Expat Spousal Support Service is. Esküszöm! beszarás amúgy hogy a kereslet milyen kínálatot generál...

most hirtelen csak ennyi, majd írok a kórházból, most épp 10 kiló zőccséget pucolok piccalillyhez még a SF-nek. Egy utolsó szirénének mielőtt lelépünk.

az van hogy ugye most taposom az otthoni lét hatodik évét. Ennyi idő alatt olyan mértékben szakadtam ki a rendes felnőttek rendes életéből hogy az szinte elképzelhetetlen. 

Eddig mindig ment a szűkölés amikor B hazaért, hogy menjünk valahová!!, aztán meg mentünk, akár csak valami boltozás, vagy kajálda, vagy akármi. a lényeg az volt hogy ne itt, mert már lassan hányingerem van ettől a környéktől hogy csak ezt látom, pedig amúgy szép a maga kis panelos bájával, mégiscsak Krúdy negyed, satöbbi. 

Aztán a múlt héten azt vettem észre hogy már ott tartok, hogy még automatizmusból fel-fel böffen hogy "menjünk valahova!", de már nem gondolom komolyan. hogy már könnyebb és egyszerűbb otthon maradni. fotelban tovább ülni, gyerek napi rutint intézni és kész. nézem a fákat az erkélyről és már elég az is. nincs tovább, itt az alja.

megmondom őszintén, nem tudom hogy mennyire lehetne még fokozni az ilyen fajta csendes depressziót, nem tudom mi lenne, hogy lenne, ha most nem lebegne a szept 29 , mint eddig életem végdátuma előttem. Már nem küzdök a mostani szar ellen, ami a kilókat, a szociofóbiám és a társadalmi kilátástalanságomat jelenti. Már nem veszek ruhákat, szarrá szakadt pólóm meg pizsamám van és már csak egy rövidgatyám a nyárra. nem és nem és nem vagyok hajlandó ezt a valaki se ruházni, se szórakoztatni aki most vagyok. Elvegetálok a tévé előtt, próbálok kicsit nem önmagam lenni ha a gyerekek itt vannak körülöttem, de amúgy semmi, leeresztettem és várom a végét.

Figyelnem kell nagyon az addikció transzferre, próbálom majd a mozgást belőni. Jó lenne ha a fitnessz fasisztaságom miatt cseszegetnének az emberek inkább. höhö

egy kis pozitívum, mert amúgy most nem vagyok annyira depis, csak olyan végtelen üres, mint ahogy egy hernyó érezhet bábozódás előtt, tehát ott zsizseg azért a kánaán ígérete valahol, de babonából inkább nem foglalkozom vele, marad a hernyó lét elmúlásának apátiája. szóval a pozitívum: szétszereltük és eladtuk az egyik kiságyat, a maradék egy kiságyat megkapta Vili  a nagyok meg kaptak egy mini emeletes ágyat. Szétszereltük és levittük anyámékhoz a járókát és B tárolójából szanáltunk és átvittünk oda két fotelt a nappaliból. Magyarul minden szobában lett 1-1 négyzetméterrel legalább több. Nagyon sokat számít és nagyon jó. és az is apróság, de jól eső, hogy rájöttem - én a főzseni -, hogy kimosható a pehelypaplan és most mind a kettőnkét kimostam és ..és... semmi és. csak szeretem az ilyen kis jelképes tisztulásokat.

semmi nem történik. az első nyár hogy várom hogy vége legyen már. 117 nap van még hátra. Szeptember 29 a műtét időpontja. most már ezer százalék hogy megcsináltatom (gy0morbypass) fél évet kell várni a szülés után, ezért a várakozás. 

most csak túlélek.

amúgy ahogy ez szokott lenni, a jobb idővel a kedv is jobb. Jól vagyok egyébként, a depis posztok mindig a legalja a kedvnek. Most már csak magamat nem bírom. Illetve a lassan hat éves dilemmával nem jutunk sehova, a költözni/építkezni dologgal. Mondjuk vészforgatókönyv alapján még jó pár évig el tudunk lenni itt, de az már azért szűkös lesz ahogy nőnek.

ami viszont pozitívum: legalább azt már kitaláltam hogy Zsófit waldorfba szeretném íratni. Persze ellenszél az van. de itthon annyira reménytelül szar most az egyéb oktatás hogy nincs kedvem máshoz. Mondjuk még most lesz csak nagycsoportos, de most jön a beiratkozás/felvételi időszak is. mármint tavasszal.