Kilenc órát aludtam. Tényleg, nem is meséltem, hogy olvastam, hogy a terhesség vége felé jönnek a "vivid dream"-ek, de még én is meglepődtem hogy mennyire igaz. Iszonyúan életszerű, színes szélesvásznú filmadaptációk, dolby surround-ban. Reggelente kell az a pár tíz perc hogy leszűrjem mi is ténylegesen a valóság, és hol végződik az álom. 

Ma is épp valami ruganyos testű tornászlány voltam, akinek épp egy sármos fiatal angol srác udvarolt tört magyarsággal...

Elkezdődött a "na? hogy vagy? egyben még?" özön. És nekem nagyon nincs kedvem ehhez, pedig tudom hogy jó szándék, meg kedvesség meg minden, de valahogy nem megy se a telefont felvenni, se email-re válaszolni, úgyhogy szégyen, nem szégyen, nem veszem fel és nem válaszolok.

Majd mindenki mindent meg fog tudni, vagyok olyan hülye hogy már megszerveztem hogy hogy fogok blogolni a kórházból, meg mobilinternet, meg minden, de most valahogy szeretnék még megmaradni magamnak, magammal, egyedül. 

Haha, egyedül. Milyen ironikus.

Ma betöltöttem a 39. hetet, kezdem a 40.-et, és még 7 nap van hátra. Scary.

A gyerek statisztikailag 3250 gramm és 48 centi.

Most jöttem ultrahangról, ami szerint a gyerek 3334 gramm, átlagos nagyságú, átlagos súlyú, és 92mm átmérőjű a feje. Ismét nem tudták megnézni alulról az alvázát, úgyhogy lehet hogy befigyel még a végén egy meglepetés kisfiú... 

A magzatvíz mennyisége is normál, jó a köldökzsinór-áramlás és a méhlepény is csak I-II. fokon érett, úgyhogy az ultrahang szerint is még elvan bent mint a befőtt.

Lábam akkorára bír dagadni hogy a cipőmet nem tudom felvenni, ülni már - pl kocsiban - nem az igazi, a gyereknél szerintem egy nagy darab deszka van, azzal támasztja ki magát úgy hogy felpolcolja a bordámat. 

Idehaza vagyok anyámékkal, most már jó hogy közel a kórház, maga a tudat is megnyugtat. Pl most is szombaton megyek legközelebb NST-re újra. Jó hogy már ilyen sűrűn figyelnek oda, engem legalábbis megnyugtat.

Tegnap volt NST (ha jól számolom a hetedik azzal a plusz1-el amit a szülőszobán abszolváltam), meg lejött eb és itt is aludt. Jön újra majd pénteken. 

Sosem lesz ebből gyerek már szerintem.

Tegnap azért még elmentem fodrászhoz, ma útbaejtek egy kozmetikust is (tesóm teljesen megrökönyödött hogy csak szemöldökszedésre megyek, hogy miért nem gyantáztatni. Majd biztos most kezdek el gyantáztatni, ráadásul pont ott. Inkább szülök. Sünt.), ilyen utolsó lehetőség szintjén, de amennyire híre hamva sincs a szülésnek, lehet hogy két hét múlva mehetek újra.

Ma megjártam a szülőszobát. Bementem egyben, majd kis idő múlva távoztam is. Egyben.

Az úgy volt, hogy ma már tuti itthon volt G, tehát aktívabbra fogtuk a napot, elmentünk anyámékkal sétálni egy nagyot az arborétumba (itt csatlakozott eb is), húzódott a hasam meg minden, de ami a rossz volt, hogy nem igazán éreztem a gyereket. Délelőtt 10 körül volt egy kis mocorgás, aztán egy óra múlva megint, de annyira halványan és bizonytalanul, hogy utána délután azon kaptam magam hogy már megint figyelek befelé, de semmi. Semmit nem érzek. Aztán este már anyám is rákérdezett hogy érzem? Nem éreztem, hiába böködtem a hasam erőteljesebben is. Úgyhogy kicsit ráparáztam (kellett nekem "öt nappal a születése előtt meghalt a baba a hasban" sztorikat olvasgatnom...), meg ugye tesómnál is ez volt hogy elbagatellizáltuk hogy "ááá, biztos csak már nincs helye, azért nem mozog", aztán pedig azért nem mozgott szegény Berci mert épp a halálán volt, úgyhogy engedtem a nyomásnak, felhívtam G-t, ő meg a szülőszobát, hogy menjek be, megnézik CTG-n.

Eb bepakolt a kocsiba, bevitt a kórházba, még kicsit kesernyésen mosolyogtunk is azon hogy milyen kár hogy az igazi Eksön-kor majd nem biztos hogy be tud vinni, pedig milyen jó lenne ha ő lenne mellettem. Megmásztam a szülőszobát - Mount Everest kutyafasza a negyedik emelethez képest így vemhesen -, majd kicsit lámpalázasan megnyomtam A Csengőt. A "Szülünk, Bakker!" csengőt. 

Nagyon fura volt ilyen kvázi-élesben becsöngetni, de nyílt is az ajtó, és mikor mondtam hogy "G doki küldött", már tessékeltek is be a szülőszobába, ahol csend volt és megnyugtató félhomály, majd ágyra lefekvés, CTG tappancsok a hasamra, és rögtön felhangzott a megnyugtatóan gyorsan doboló kis szív hangja, úgyhogy kövek első része le is esett a szívemről. 

Egyébként ma kellett volna szülni, mert más szülő nő nem volt, úgyhogy körülöttem vagy öten ugráltak hogy "elég kényelmes az ágy?", meg mosolygás, meg rámnézés öt percenként hogy minden rendben van-e. Már vártam hogy mikor rázza fel valaki a párnát a fejem alatt, vagy hoz be egy nagy adag jégbehűtött Mojito-t... Aztán letelt a fél óra, bejött az ügyeletes főorvos (meg három nővér/szülésznő), megvizslatták a papirom, vállonveregettek engem, meg a gyereket, tökéletes a szívhang, fájásom nincs, mehetek is, majd jöjjek máskor.

Kicsit mentegetőztem azért a vérnyomásmérés alatt, hogy "bocsánat, de betojtam hogy nem érzem, meg hát első terhesség, igazából azt se tudom hogy mit kéne érezzek, vagy nem érezzek", de kedvesen leszereltek hogy "inkább ötször jöjjön be hiába mint egyszer sem, amikor kellett volna".

Hát így esett meg, hogy felöltöztem, aztán szépen, egyben, kisétáltam a szülészetről,  majd hazamentünk.

Jó kis főpróba volt, izgalmas volt a Tett Helyszínén lenni egy kicsit, szokni a világot jelentő deszkákat.

Az milyen, hogy az ember lánya épp egyedül van az anyjáékkal, messze, nyakig érzelmei tengerében, mert életet világra hozni az nagyobb misztérium mint maga a halál, és akkor a férj, a másik fél, meg félrelép? Kicsit idézőjeles, kicsit túlzás talán így fogalmazni, de pont ennyire fáj. Nem is egyszer, és még csak nem is érti hogy miért fojtogat a sírás.

Kicsit sunyin, kicsit alattomban, hogy éppen egy újabb bizalom pattanjon le a mázból.